Vannak álmok, amelyek egészen messzire visznek az otthontól. Kovács István Botondot például Hódmezővásárhelyről egészen az Egyesült Államokig, a világ egyik legismertebb egyetemére, a Princetonra. A fiatal vízilabdázó néhány hónapja kezdte meg tanulmányait Amerikában, ahol ráadásul bátyjával, Kristóffal először játszhatnak ugyanabban a csapatban. A Vásárhely Mostnak mesélt a kezdetekről, a honvágyról, az amerikai egyetemi életről, a tanulás nehézségeiről és arról is, miért hiányzik neki annyira édesanyja eperlevese.
Kovács István Botonddal először egy egészen más helyzetben találkoztam. Az idei választás eredményváróján, a Kossuth téren keveredtünk egy társaságba, ahol hamar feltűnt, mennyire tájékozott, felkészült és tudatos fiatalember. A választási rendszerről olyan természetességgel és magabiztossággal beszélgetett, hogy akkor már tudtam, érdemes lesz egyszer hosszabban is szót váltanunk. Arra viszont nem gondoltam, hogy néhány hónappal később már az amerikai Princeton Egyetemen szerzett élményeiről kérdezhetem.
Botond az ősszel kezdte meg első egyetemi évét, miközben bátyja, Kovács Kristóf már a negyedik, egyben utolsó évét tölti az intézményben. Kristóf a Princeton vízilabdacsapatának kapusa, háromszoros All-American elismeréssel büszkélkedhet, korábban pedig a magyar U19-es válogatottal Európa-bajnoki bronzérmet szerzett. Öccse most az ő nyomdokaiba lépett, bár mint beszélgetésünkből kiderül, a két testvérnek egészen sajátos közös célja is volt.
– Amikor a Kossuth téren találkoztunk, még nem tudtam, hogy hamarosan a Princeton Egyetemen folytatod a tanulmányaidat. Hogyan kezdődött ez az egész történet?
– Igazából egyértelműen a testvéremtől indult az egész. Ő már a negyedik, utolsó évét tölti itt. Annak idején egy ismerőstől hallott arról, hogy van lehetőség Amerikában továbbtanulni és vízilabdázni. Írt az egyetemek edzőinek, és végül a Princeton volt az, amelyik komolyabban felvette vele a kapcsolatot. Nekem így már természetesebben jött ez a lehetőség, hiszen láttam, hogy neki sikerült.
– Itthon hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy aki Amerikában egyetemi sportoló lesz, az automatikusan sportösztöndíjat kap. Nálatok is így működik?
– Nem, az Ivy League egyetemein nincs sportösztöndíj. Itt úgynevezett financial aid, vagyis pénzügyi támogatás van, amit a család anyagi helyzete alapján állapítanak meg. Tehát nem attól függ, hogy ki milyen jó sportoló, hanem attól, hogy a szülők mennyit keresnek. Minél kisebb a család jövedelme, annál nagyobb támogatást kaphat a diák.
– A bátyád már évek óta kint él, te pedig most csatlakoztál hozzá. Mennyire volt fontos, hogy még együtt játszhassatok?
– Ez volt az egyik legnagyobb célom. Egy ideig nem is tudtam biztosan, hogy rögtön ki tudok-e jönni, vagy ki kell hagynom egy évet. Nagyon szerettem volna azonnal elkezdeni az egyetemet, mert így még egy teljes szezonban együtt játszhatunk Kristóffal. Korábban ugyanis soha nem voltunk egy csapatban. Ezért nekem különösen sokat jelent, hogy most ez is megvalósult. Ráadásul az is rengeteget segített, hogy ő már itt volt, amikor megérkeztem.
– Kristóf kapus, te mezőnyjátékos vagy. Milyen most a kapcsolatotok a medencében? Gondolom, azért egy testvérpárnál ez különleges helyzet.
– Szerintem nagyon jó az összhang közöttünk. Kristóf különösen sokat készült erre a szezonra. Az egész nyarat itt töltötte, mert a végzős kutatásán dolgozott, hiszen kémiát tanul, és közben az edzővel is rendszeresen készült. Nagyon koncentrált erre az idényre. Jó érzés, hogy most együtt játszhatunk, még akkor is, ha teljesen más poszton vagyunk.
– És amikor kijöttök a vízből, akkor is együtt töltitek az időt, vagy mindkettőtöknek megvan már a saját társasága?
– Most már mindkettőnknek megvan a saját baráti köre. Ráadásul annyira kevés a szabadidőnk, hogy az edzéseken kívül nem is mindig egyszerű találkozni. De azért nagyon jó, hogy itt van, és bármikor számíthatok rá.
– Beszéljünk egy kicsit magáról az egyetemről. Magyarországon már a jelentkezéskor elég pontosan tudni kell, hogy valaki mérnök, közgazdász vagy éppen orvos szeretne lenni. Amerikában mennyire kell ilyen fiatalon eldönteni, hogy mi lesz belőled?
– Itt sokkal rugalmasabb a rendszer. Én például eredetileg mérnöki szakra jelentkeztem, de miután felvettek, megváltoztattam az elképzelésemet, és most a közgazdaságtan felé indultam el. Az első két évben még bármikor módosíthatom, hogy milyen szakirányt szeretnék választani. Az óráimat is én állítom össze, persze vannak kötelező alapkurzusok, amelyeket teljesíteni kell. A harmadik és negyedik évben aztán már sokkal inkább a választott területre koncentrálunk.
– Vagyis még van időd kitalálni, hogy pontosan mi szeretnél lenni. Egyébként már körvonalazódik benned valami?
– Még nem szeretnék ennyire előre gondolkodni. Igazából én sem tudom pontosan. Az egy kicsit megnyugtat, hogy a testvérem már negyedéves, és még ő sem tudja teljesen biztosan, hogy hol szeretne majd dolgozni. Neki már nagyjából megvan az elképzelése arról, hogy mivel foglalkozna, de az még nyitott kérdés, hogy hol.
– Akkor felteszem azt a klasszikus kérdést, amit régen az óvodásoktól szoktak megkérdezni: mit szeretsz a legjobban az iskolában? Melyik a kedvenc órád a Princetonon?
– Most négy tantárgyam van: matematika, közgazdaságtan, török és asztrofizika. Talán az asztrofizikát mondanám a legérdekesebbnek. Ráadásul magyar a professzorom, ami különösen jó érzés, mert tudunk magyarul is beszélgetni. Ilyenkor egy kicsit otthon érzem magam. De maga a tantárgy is nagyon érdekes.
– A matematika viszont nem hangzik annyira szórakoztatónak. Jól sejtem, hogy azzal azért meggyűlt a bajod?
– Igen, azzal voltak problémáim. Pedig otthon emelt szintű matematikát tanultam, és az érettségim is jól sikerült. Itt viszont teljesen más módszerrel tanítják. Nem is az volt a legnehezebb, hogy angolul kell tanulni, hanem maga a megközelítés. Ráadásul Amerikában sok diák már a középiskolában olyan matematikai kurzusokat végez el, amelyekkel Magyarországon nem feltétlenül találkozunk. Emiatt voltak, akik már eleve előrébb tartottak, nekem pedig fel kellett zárkóznom.
– Gondolom, egy ilyen egyetemen azért nem egyszerű lépést tartani. Milyen segítséget kaptok a tanuláshoz?
– Az órák anyagai online elérhetők, a tanárok feltöltik a prezentációkat és a tananyagokat. Van könyvtár is, ahonnan ingyenesen lehet könyveket kölcsönözni. De igazából ma már nagyon sok minden elérhető az interneten. Nem feltétlenül kapunk kézbe külön tankönyveket vagy jegyzeteket, inkább az online rendszerre épül az oktatás.
– És mi a helyzet a mesterséges intelligenciával? Ma már itthon is komoly kérdés, hogy a diákok mire használhatják a ChatGPT-t és a hasonló eszközöket. A Princetonon hogyan állnak ehhez?
– Ez tanárfüggő. Matematikából például kifejezetten le van írva, hogy tilos mesterséges intelligenciát használni. Közgazdaságtanból viszont lehet segédeszközként alkalmazni, csak arra nem, hogy egyszerűen megadja a kész választ. Én is szoktam használni, főleg a heti házi feladatoknál, de inkább arra, hogy segítsen megérteni valamit, nem arra, hogy helyettem oldja meg a feladatot.
– A tanulás mellett ott van a vízilabda is. Mennyire más Amerikában sportolni, mint itthon?
– Talán az a legnagyobb különbség, hogy itt nem a sport az első. Legalábbis a mi egyetemünkön biztosan nem. Az Ivy League-ben szigorú szabályok vannak, például arra is, hogy mennyit edzhetünk. Emiatt kevesebbet tudunk készülni, mint mondjuk a kaliforniai egyetemek csapatai. Ez azért nehezíti a dolgunkat, de így is nagyon jó csapatunk van, az ország élmezőnyéhez tartozunk. A hozzáállással nincs probléma, mindenki nagyon motivált, és komolyan veszi a vízilabdát.
– Többször említetted az Ivy League-et. Azoknak, akik kevésbé ismerik az amerikai egyetemi rendszert, hogyan magyaráznád el, hogy mit jelent ez?
– Nyolc, az Egyesült Államok keleti részén található egyetem tartozik ide. Ezek nagyon régi, nagy hagyományokkal rendelkező intézmények. A Princeton mellett például a Harvard, a Yale és a Brown is ide tartozik. Az Ivy League-ben a tanulmányi követelmények nagyon magasak, és a sportolókra is külön szabályok vonatkoznak.
– Azért remélem, nem csak tanultok és edzetek. Amikor az ember amerikai egyetemekre gondol, óhatatlanul eszébe jutnak azok a filmek, amelyekben hatalmas bulikat rendeznek a diákok. A Princetonon ebből mennyi igaz?
– Azért itt is vannak bulik! Vannak úgynevezett eating clubok. Ezek az egyetemhez kapcsolódó, de a campuson kívül működő nagy házak, ahol különböző rendezvényeket és bulikat szerveznek. Vannak olyan helyek, ahol még kidobók és felszolgálók is vannak. A népszerűbb helyekre általában listára kell kerülni, máshová egyszerűbb bejutni. Szóval azért van lehetőség szórakozni is.
– Még nem vagy 21 éves, ami Amerikában azért fontos korhatár. Ez nem akadály?
– Nem, a bulikra ettől még be lehet menni. A belépés és az alkoholfogyasztás két külön dolog.
– Ha már az amerikai életnél tartunk, beszéljünk az ételekről is. Mert a filmekből azt is látjuk, hogy ott néha egészen furcsa dolgokat képesek összeenni. Mi volt a legnagyobb gasztronómiai meglepetés?
– Amit nagyon nem szeretek, az az előre elkészített rántotta. Főleg szállodákban találkoztam vele, és néha olyan érzésem van, mintha nem is igazi tojásból készülne, hanem valamilyen porból. A másik a zabkása. Az állaga egészen furcsa, olyan nyálkás, amit egyszerűen nem tudok megszokni. De egyébként szinte mindent megeszem, és az egyetemen nagyon sokféle étel közül lehet választani.
– Sportolóként azért az sem mindegy, hogyan étkezel. Ezt hogyan oldjátok meg?
– Az egyetemen három vagy négy étkezési hely van. Én pont olyan épületben lakom, ahol csak le kell mennem a lifttel, és már ott is van az étkező. A napi három étkezés benne van az ellátásban, és a reggeli, ebéd- vagy vacsoraidőszakon belül annyiszor ehetek, ahányszor szeretnék. Tehát ha úgy alakul, akár többször is visszamehetek.
– És mi az az étel, ami a legjobban hiányzik otthonról?
– Anyukám főztje. Igazából szinte bármi, amit ő készít. De ha egyet kellene mondanom, akkor például az eperlevese. Azt nagyon szeretem. Az otthoni ételek tényleg hiányoznak.
– Ezzel gondolom, most sikerült is üzenni anyukádnak, hogy mi legyen a karácsonyi menü egyik fogása. De ha már az otthonnál tartunk: milyen volt először igazán messze kerülni a családtól és a barátoktól?
– Az elején nem is volt annyira furcsa. Inkább később, amikor már eltelt egy-másfél hónap, akkor kezdett előjönni a honvágy. Különösen egy olyan időszakban, amikor nagyon sokat kellett tanulni, és a vizsgák miatt is stresszeltem. Akkor azért voltak nehezebb napjaim, amikor nagyon hiányzott a családom és a barátaim. De szerencsére a szüleink sokat látogatnak bennünket, főleg most, hogy már ketten vagyunk itt Kristóffal.
– Milyen gyakran tudtok találkozni?
– Idén négyszer is kijönnek hozzánk. Az őszi szünetben például Kaliforniában voltunk, mert ott voltak mérkőzéseink és edzéseink, és akkor is találkoztunk. Legközelebb pedig a vizsgaidőszak után tudok hazamenni.
– Vagyis karácsonyra itthon leszel?
– Igen, karácsonyra hazamegyek.
– Akkor az eperleves meg van mentve! De komolyra fordítva: amikor kimentél, milyen volt az első benyomásod Amerikáról? Olyan, amilyennek a filmekből elképzelted?
– Igazából túl sok meglepetés nem ért. Ebben megint nagy szerepe volt a testvéremnek, mert tőle már nagyon sok mindent hallottam. Nagyjából olyannak képzeltem el az egyetemet, amilyen valóban: nagy előadótermek, hatalmas épületek, pezsgő egyetemi élet. Inkább az lepett meg, hogy mennyire rugalmas a rendszer.
– Ezt hogy érted?
– Például az órák időpontját is sok esetben én választhatom meg. Amikor jelentkezem egy tantárgyra, több lehetőség közül dönthetek, hogy mikor szeretnék bejárni. Így sokkal jobban össze tudom hangolni a tanulást, az edzéseket és a pihenést. Ez nekem nagyon sokat segít, mert így néha többet is tudok aludni.
– Azért az alvás egy ilyen napirend mellett gondolom, nem luxus, hanem létszükséglet. De ha már a mindennapokról beszélünk, milyen emberekkel találkoztál? Könnyű volt beilleszkedni?
– Igen, ebben nagyon pozitívak a tapasztalataim. Mindenki nagyon befogadó és nyitott volt velem. Ez szerintem az egyik legnagyobb különbség az otthoni közeghez képest. Az emberek sokkal közvetlenebbek, könnyű beszélgetést kezdeményezni. A tanárok is nagyon segítőkészek. Ha valamiben elakadok, nyugodtan odamehetek hozzájuk, és szívesen segítenek. Ez sokat jelent, főleg az első hónapokban.
– Ha most visszagondolsz erre a néhány hónapra, milyen érzésekkel vagy kint? Volt olyan pillanat, amikor megkérdőjelezted, hogy jó döntést hoztál-e?
– Voltak nehezebb időszakok. Olyan is előfordult, hogy magam alatt voltam, és nagyon haza akartam menni. Főleg akkor, amikor sok volt a tanulás, és közben hiányoztak az otthoniak. Most viszont már sokkal jobban érzem magam. Nagyon sokat segít, hogy mindenki befogadó, és hogy a szüleim is megérkeztek látogatóba. Összességében nagyon jól érzem magam, és azt gondolom, hogy jó döntést hoztam.
– Azért Amerika nemcsak a tanulásról és a vízilabdáról szólhat. Kaliforniában már jártál, New Yorkban is voltál. Van valami, amit mindenképpen szeretnél még látni, amíg kint vagy?
– Nagyon szeretném megnézni a Grand Canyont és a többi nagy természeti látványosságot Amerika nyugati részén. Kalifornia északi és déli részén is jártam már, New Yorkban is voltam, de ezek a hatalmas kanyonok még kimaradtak. Jó lenne egyszer eljutni oda is.
– Végül hadd kérjelek meg valamire. Biztos vagyok benne, hogy nagyon sokan olvassák majd ezt a beszélgetést Vásárhelyen, köztük a barátaid is. Mit üzennél nekik innen, több ezer kilométer távolságból?
– Sziasztok! Nagyon hiányoztok, de decemberben találkozunk!
Botondnak még csak most kezdődik az amerikai története. Előtte állnak az egyetemi évek, a vizsgák, a vízilabdameccsek, az új barátságok és azok az élmények, amelyekről egyelőre talán még maga sem sejti, mennyire meghatározóak lesznek. Egy dolog azonban már most biztos: a Princetonon nemcsak a tanulásban és a sportban találta meg a helyét, hanem egy olyan közegben is, ahol a világ másik feléről érkezett fiatalembert nyitottan fogadták. És bár a Grand Canyon még várat magára, decemberben egy sokkal ismerősebb úti cél következik: Hódmezővásárhely. A család, a barátok és persze az a bizonyos eperleves.
